Hogy őszinte legyek, a címben szereplő mondat sosem hangzott el, de az egész társadalom ezt próbálja lenyomni az ember torkán. Az ismerőseim egy része, úgy gondolja, hogy mivel van egy gyerekem most már máshogy gondolkozom és egy komoly felnőtt lett belőlem. 

Hát azt kell mondjam, hogy ez nagyon nem így van. Sőt, a gyerekvállalás csak rontott a helyzeten.

Persze, mikor terhes lettem Lilivel tudtam, hogy az élet meg fog változni és tény, hogy rengeteget komolyodtam, de nem olyan mértékben, mint ahogy azt elvárnák tőlem. Felelősségteljesebb ember lett belőlem, de emellette most élem a második gyerekkoromat.

Hogy ez zavar-e? Egyáltalán nem. Nem áll szándékomban felnőni. A felnőttek uncsik... Hiába vagyok sokkal közelebb a 30-hoz, mint a 20-hoz, én a lelkem mélyén (na jó, annyira azért nem mélyen) még mindig egy nagy gyerek vagyok.

Olyan jó lesz, mikor Lili már nagyobb lesz és tudjuk nézni a jobbnál jobb meséket. Imádom az Anasztázia főcímdalát és alig várom, hogy a mese nézése közben együtt énekeljük a dalokat Lilivel. Milliószor elképzeltem, ahogy ugrándozunk, táncolunk és együtt sírunk a moziban a mesék végénél, mikor hirtelen minden jóra fordul.

Úgy gondolom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük. A gyereknevelés pedig pont nem az a terület, ahol jó dolog a fásultság. A gyerek igenis tanulja meg élvezni az apró dolgokat. Ha az ember elesik, akkor tudjon egy jót nevetni magán miközben feláll (és nálam ez szó szerint értendő).

Pár napja egy jó hosszú séta után megpihentünk az egyik közeli játszótéren. Lili vidáman ébredt és elkezdett sikongatni. Én meg vissza sikítottam neki, mert arra mindig hangosan kacag. Ne egy hatalmas üvöltést képzeljetek el, csak egy kis sikkantást. Hát az ott levő anyukák úgy néztek rám, mint egy bolondra. Kérdem én, mikor legyünk újra gyerekek, ha nem most? Mikor lesz megint olyan, hogy önfeledten bohóckodhatunk? Nem azért vagyunk itthon a gyerekkel, hogy neveljük és játszunk vele? Miért kéne nekem már  pár hónapos korában azt mutatnom neki, hogy mások előtt játszuk meg magunkat? Nem akarom, hogy olyan ember legyen belőle, aki csak a négy fal között mer önmaga lenni, mert fél a vadidegenek véleményétől.

Ha nekiállt volna sírni, mert rosszul ébred esetleg, akkor gondolkodás nélkül elkezdtem volna énekelni neki, hogy megnyugodjon. Mert nem az érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, hanem hogy Lilinek fantasztikus és boldog gyerekkora legyen.

Őszintén megmondva nem igazán izgat az anyukák rosszalló tekintete.

Alig várom, hogy lássam az arcukat, amikor Lilien nagyobb lesz és lelkesen beülök vele a homokozóba várat építeni, de igazából az sem okoz gondot, ha ő mászókázik és én egyedül építem.

Éljen a második gyerekkor! 

Kövessetek Facebookon, hogy ne maradjatok le egy bejegyzésről sem!

Instagramon is megtaláltok v.szani néven